Néha szívet tépően nehéz élni, aztán olyan is van, hogy nem csak néha pokoli, de mégis csináljuk tovább, mert ez maga az élet, amelyhez, sajnos, nem sajnos, nincs garancialevél.
Engem speciel még mindig kiborít, hogy semmi nem biztos, és ami jó, az egy perc múlva akár rossz is lehet, de próbálok békét találni, hogy képes legyek élvezni a pillanat örömét.
Nem erre járnak a gondolataim…
A legizgalmasabb, legkihívóbb és legjelentősebb kapcsolat az összes közül, az egyetlen, amikor rátalálsz önmagadra.
Ha találsz valakit, aki szeret…
nos, az, az érzés, csak egyszerűen különleges.
Hogyan készül a lélek egy számára végeláthatatlanul hosszúnak tűnő időszakra?
Mi az, ami viszi tovább az úton, és hogyan éli meg azokat a történéseket, nem történéseket, amik várnak rá?
Képes-e úgy önmaga maradni, hogy közben tudja mennyire kevés az esély arra, hogy igazán magát adhassa?
Mennyire változik, mennyire változtatják meg a körülmények, és vajon ezek a változások előnyére vagy hátrányára válnak?
Lesz elég idő, hogy mindez kiderüljön??
Hiányzik… az a valami, ami veled megvolt…
Az élet örök körforgás. Hasra esünk, majd felkelünk…
Nem számít, milyen akadályokat gördít elénk a sors, a véletlen. Nem számít, mitől fosztanak meg minket, még akkor sem, ha a veszteségről az első percben azt gondoljuk, feldolgozhatatlan vagy megbocsáthatatlan.
Az ember örökké hisz és remél, talpra áll és megy tovább.
A sors kereke pedig csak forog, forog tovább nehezítve és izgalmassá téve a legnagyobb társasjátékot, amelyben te vagy a bábu, a kocka a remény, és amelyet úgy hívunk: élet.
Egyszer egy indiai hercegnő édesapjától kapott gyűrűvel felkeresett egy hindu bölcset.
Azt kérte tőle, hogy véssen a gyűrűbe olyan bölcsességet, mely a szomorú napokon vigasztalja, a nehéz helyzetekben bátorítja, a boldog időszakokban pedig óvatosságra inti.
A bölcs pár nap múlva visszaadta a gyűrűt.
Egyetlen szót vésett bele:
Elmúlik.
E napon gyertyákat, mécseseket gyújtunk elhunyt szeretteink emlékére. Ehhez a szokáshoz azonban több népi hiedelem is kapcsolódik. Némelyik szerint ennek az a célja, hogy a világosban a „véletlenül kiszabadult lelkecskék” újra visszataláljanak a maguk sírjába, ne kísértsenek, ne nyugtalanítsák az élőket.
Magyar területeken szokás volt ilyenkor a sírok megtisztítása, rendbe hozása. Ilyenkor feldíszítik a sírokat. Virágokat, manapság pedig koszorúkat visznek az elhunytak tiszteletére.
A nép ajkán ennek a szokásnak is megvan a magyarázata:
azért kell megszépíteni a sírokat, hogy a halottak szívesen maradjanak lakhelyükben.
A néphit szerint ilyenkor ugyanis hazalátogatnak a halottak.
Csak azok halnak meg igazán, akiket elfelejtenek.
Hideg volt, de megnyugtat a sok-ezernyi gyertyaláng, feltölt, erőt ad továbblépni.
Felidézem az eltávozott és itt lévő szeretteimet.
Jó így…
Úgy kell tekintenünk önmagunkra, hogy eredeti, egyedi remekművek vagyunk. Hálát adok mindezért, és nem hagyom, hogy páratlanságom félénkké tegyen.
Mindannyian Nagyszerűek vagyunk!
Létezik bennem a csendnek egy olyan tisztása, egy olyan rejtett szentély, ahová bármikor visszatérhetek, és ott az lehetek, aki valójában vagyok…
Nem akarok valaki más lenni, megtanultam csodálni önmagam.
Az égen minden csillag fontos…
Nem szabad a múlt alapján mérni a jövőt. Hagyni kell, hogy emlékké legyen.
Rám kell, hogy ragyogjon a jövő ígérete!
Nem igaz?
Most megpróbálok nem a járt úton indulni.
Inkább azt az irányt veszem, ahol még senki sem járt előttem.
Talán most majd én hagyok magam után lábnyomokat…
Hétköznap és ünnep: kölcsönös megtermékenyítői egymásnak.
Az egyik nemcsak mértéke a másiknak, de emelője is.
Ha az ünnepben életünk végső értelme, állomása tűnik fel, - a hétköznapok hosszú sorát útnak kell tekintenünk, mely “életre vagy pusztulásra” vezet.
A hétköznapok sora, ez a szürke vonal, semmivel se kevesebb hát az ünnepnapok kivilágított állomásainál. Nem is az a fontos, hogy köves ez az út, hanem hogy hová visz? Az önzés tévelygéseibe, vagy az áldozat egyenes útján a megígért boldogságra?
Szürkesége a hétköznapoknak: talán legméltóbb színe az igazi áldozatnak. Az út pora a vándorok palástja.
Isten a legszürkébbért adja majd a legszebb ünneplőt cserébe.
Porból vagyunk és porrá leszünk. De mindaz, ami por belőlünk, porrá omlik a hétköznapok áldozatosan szürke munkájában, hogy egyedül az maradjon belőlünk fenn, ami már nem por többé, hanem világosság. Persze, mindez csak hasonlat, tétova tapogatózás a munka isteni rendeltetésének jelenléte, szerepe körül. Bizonytalan megsejtése annak, hogyan lehet a teherből áldozat, s az áldozatból szabadság és öröm utoljára.
Legmeggyőzőbben maga a valóság bizonyítja, az élet ezer és ezer példája, hogy a legszürkébb áldozatban, munkásságban eltöltött élet termi a legízesebb és leggyengédebb gyümölcsöt. A hétköznap olyan elemi iskolája Istennek, melyben a legmagasabb tudást tanítják.
Mikor hát látszólag legjelentéktelenebb munkánknak engedelmeskedünk, jó tudnunk, hogy annak - sőt éppen annak - maga Isten a gazdája.
A “nagy feladatoknak” sokszor mi magunk vagyunk a megrendelői. De a kicsiny, szürke, terhes gondok - minden bizonnyal Istentől valók.
Teljesítésük hasonló az imádsághoz, s minden körülmények közt Isten szolgálatát jelenti. S az érte járó fizetség is éppoly észrevétlen és csendes, mint magának Istennek a jelenléte. Éppoly észrevétlen, de éppoly bizonyos is.
Mostanában próbálom engedni, hogy egyszerűen csak átfolyjanak rajtam a dolgok, hogy önmagukért, a percért, a pillanatért éljem meg őket.
Nehéz az ekkora feladás, de valami miatt úgy érzem, szükség van rá. Talán, mert mikor néha sikerül, az maga a boldogság, és akkor a legkisebb dolgok is mosolyogtatóak, mert olyankor csend van bennem. Nem zizzenéstelen csend, csak valami mélyben hömpölygő alap, amire építkezhetek. De még nem elég szilárd, még túl illékony.
Néha visszaolvasom a múltat, és keresem a kimondatlan szavaim.
Aztán rájövök, hogy azok magamban maradtak, klaviatúra és közléskényszer nélkül.
Hosszú hétvége volt. Most, kivételesen nekem is.
Valahogy, most hosszúak voltak a napok, nem rohantak úgy el, mint ahogyan szoktak.
Vagy csak én voltam egy kicsit más?!…
